Hol van honom, hol a hazám?

Apám földje.

Apám egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül és nagyon módszeresen magyarnak nevelt.  De, egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor szidta, vagy lekicsinyelte volna a (cseh)szlovákokat mint nemzetet. Mindig valamiért harcolt és sohasem valami vagy valakik ellen.  A 60-as évek elején képes volt 10 óra hosszat ülni az anyakönyvi hivatalban, mert tudta, hogy a törvény lehetővé teszi a magyar utónevek felvételét. Végül a hivatalnok megunta és nekünk a testvéreimmel, magyar helyesírással írták be a keresztnevünket.

Emlékszem, apámnál mennyivel vagányabbnak tűnt az ismerős bácsi, aki, ha megivott 1-2 pohárkával, azonnal a magyar himnuszt húzatta, és buta tótozott, hogy csak úgy zengett. Nemrégiben találkoztam az unokájával, aki a fülem hallatára tagadta le, hogy voltak magyar ősei. Mégiscsak apu volt a nagyobb vagány.

Hazám Abszurdisztán.

Állok a pálya szélén és szurkolok.  A barátom van elől. Jön a (magyarországi) edzője, és elkezd ordibálni, hogy azonnal lassítson és várja be a többieket, mert ezen a versenyen egy valódi magyarnak kell nyernie.  Kevés valódibb magyart ismerek, mint a barátomat. Az edzőt megértem, de nagyon fáj.

Elgondolkozok, kinek szurkolnék, és mit éreznék, ha a magyarnak nevelt, a magyar állam által támogatott fiam, szlovák válogatott focista lenne, és gólt lőne a magyaroknak? Mit éreznének a magyarországi szurkolók, mit a szlovákiai magyarok és mit a szlovákok?

Haza a magasban.

Olyan szépnek senki sem álmodja Magyarországot, mint mi, akik kívül rekedtünk. Csak úgy tudunk megmaradni, hogy egy tökéletes Magyarországot képzelünk magunknak. Varázslatos, gyönyörű országot, csodálatos emberekkel. Ezért fáj rettenetesen, ha szembesülünk a valósággal. Ezért mennek sokan közülünk inkább Prágába meg Londonba dolgozni, mint Budapestre. Nem akarják elveszteni ezt a képzelt Magyarországot. Az egyetlen dolgot, ami tartja a lelket bennünk.   

Anyám nyelve.

Újra és újra fülemben visszhangzanak a gyermekkoromban oly sokat hallott cseh himnusz első sorai: Kde domov můj,/ kde domov můj?  (Hol van honom,/ hol a hazám?).  Mai napig keresem a választ.

Nehéz kimondani, de hazátlan bitang vagyok. Magyarország nem tud, Szlovákia nem akar a házam lenni. Az én hazám a családom és a barátaim. Legotthonosabban magában az anyám által virtuózan használt és továbbadott, tájszólásokkal sűrűn megtűzdelt, magyar nyelvben érzem magam. Azután jön a magyar irodalom és művészet. Viszont, nem félek megkedvelni a szlovák, cseh, lengyel kultúrát sem, mert annyira jó volna egész közép-kelet Európában otthon érezni magam. Magyarként.

Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?

A leckét megtanultam: az anyanyelvi oktatás a megmaradásunk záloga. 

Viszont, ha nem történik gyors szemléletváltás a szlovákiai magyar oktatásügyben, akkor néhány éven belül katasztrofálissá válik a helyzet. Az nagyon kevés, hogy még mindig csak egyetlen érve van a magyar iskoláknak (kizárólag anyanyelven lehet tökéletesen elsajátítani a tudást). Az, hogy az elmúlt 90 év alatt ezt az egyetlen érvet sikerült kimunkálni, egyenesen vérlázító. Arról nem is beszélve, hogy szlovák iskolát végzett kortársaimból kiindulva, bizton állíthatom, nem helytálló az érvelés.

Nem szabad kiskorúnak nézni a szülőket. Aki még ma is magyar iskolába íratja csemetéjét, pontosan tudja, hogy a gyermekének ebből több hátránya fog származni mint előnye, de akkor is oda íratja mert magyar érzelmű és slussz. Én sem gondolkodtam egy másodpercet sem mielőtt magyar iskolába írattam gyerekeimet. Azon persze eltűnődők, ha Magyarországon minden városban lenne egy angol nyelvű általános, a véreink hány százaléka maradna a magyar nyelvű iskolánál.

Minőség és mérhető eredményesség mindenek felett!!! Kizárólag a magas minőségre való törekvés mentheti meg iskoláinkat. Ha a tantestületek továbbra is ilyen mértékben fognak visszaélni a magyar szülők lojalitásával, a saját sírjukat fogják megásni. Megengedhetetlen, hogy elkényelmesedjenek a magyar iskolák, megengedhetetlen, hogy az egyetlen stratégia a beiratkozáskor elszajkózni: magyar gyerek magyar iskolába való, megengedhetetlen, hogy évtizedekig parkoltatnak a tantestületekben alkoholista leszakadt alakokat, megengedhetetlen, hogy a helyi politikusok az iskoláinkban helyezzék el tehetségtelen rokonaikat.

Szembe kell nézni azzal a soha ki nem mondott tapasztalással, hogy a szlovák iskolát végzett magyarok közül többen sikeresek a szűken vett szülőföldjükön. A magyar iskolákban nyelvi és kulturális burokban felnevelkedett emberpalánták, amikor szembesülnek a való világgal, vagy elbújnak a kicsi falujukban, vagy meg sem állnak Budapestig/Londonig/Prágáig. Nagyon csúnyán leegyszerűsítve, a magyar iskolák hajtják el otthonról a tehetségeket. Ez ugye nem lehet cél?

Másik nagy probléma az iskolák elcigányosodása. A vegyesen lakott régiókban magasabb a romák aránya a magyar iskolákban, mint a szlovákokban. Ehhez akaratlanul hozzájárultak az anyaországból finanszírozott beiratkozási programok, de a szlovák iskolák is nagy buzgósággal irányítják át a magyar iskolákba a roma tanulókat. Így lassan kialakulnak a leszakadó magyar-cigány iskolák és a színvonalas szlovák iskolák. Itt kellene 19-re lapot húzni és pályázatok tömkelegéből reális választ találni a romák felzárkóztatására. Esküszöm, az EU olyan hálás lenne, hogy ebből a projektből szlovákiai magyar nevelők ezrei tudnának nagyon-nagyon jól megélni.

Kedves, általam rajongásig tisztelt pedagógus barátaim! Ha már nincs is túl sok időnk Szlovákiában magyarként, mi lehet annál gyönyörűbb terv, mint kiépíteni a legütősebb, legmodernebb, legeurópaibb iskolahálózatot Dél-Szlovákiában? Még egyszer megmutatni, mielőtt kimúlunk innen. Hát nem ilyen dolgokért érdemes élni?

Menni vagy maradni?

A város ahol élek, hajdan patinás magyar nagyváros, mára szlovákiai megyeszékhely, ahol a magyarok aránya 5% alá csökkent. Ahol az elmúlt években a magyar szervezetek több szobrot és emléktáblát avattak, mint ahány elsőst sikerült beíratni az egyetlen magyar iskolába. Ahol úgy lehet megkülönböztetni a magyarországi turistát az őshonos magyartól, hogy a magyarországi nem fél közterületen hangosan magyarul beszélni. A városban ahol élek néhány éve felállítottak egy Márai szobrot, de csak az író olvashatatlan aláírása van a talapzaton, mert nem merték ráírni, hogy kit ábrázol.

A városban ahol élek a többség utál minket, mi utáljuk a többséget. Ahogy rohamosan fogy a konc mi már egymást is egyre jobban utáljuk. Nyelvi gettóba kényszerítettük magunkat, saját iskolával, színházzal, kocsmával. A gettóból nem tudunk kitörni és ahogy fogyunk, egyre nagyobb a pánik, gyűlölet, düh, reménytelenség. Legyünk őszinték, mi akik ittmaradtunk, már csak a 2. és 3. osztályú anyag vagyunk. A java Londonban, New Yorkban, Prágában és Budapesten él.

Lehet magunkat ámítani, de az az igazság, hogy 50 éven belül elfogy a gyerek az iskolából, elfogynak az intézményeink, és egy elnyújtott vergődés után, lassan eltűnünk ebből a városból (országból).

De addig még sok ember fog lelkileg belerogyni a kilátástalan helyzetbe. Ezért szeretném, ha ezt végre őszintén megbeszélnénk, mi magyarok, kisemberek egymás közt (politikusainkat gondosan kihagyva az egészből). Úgy látom hogy létezik ebben a témában egy végzetes elhallgatás, vagy talán álszemérem, a Magyarországon és a nem Magyarországon született magyarok között.

A magyarországiak nem merik nekünk azt mondani, hogy hagyjátok ott az egészet és települjetek át, mert azt hiszik, hogy mi mindenáron itt akarunk maradni és megsértődnénk, ha ezt mondanák. Mi pedig nem merjük azt kérni, hogy had települhessünk át valamilyen önkéntes de szervezett formában Magyarországra, mert tartunk a (munkahelyeiket féltő) emberek elutasító magatartásától.

Pedig az elmúlt 25 évben 600 ezerrel csökkent Magyarország lakossága. Nem lenne ésszerűbb velünk pótolni a kiesést mint közel- keleti menekültekkel? Nem is beszélve arról, hogyha áttelepülnénk, akkor nem kellene minket támogatni, Magyarországon fogyasztanánk, adóznánk, végre a külpolitika is tehetné a dolgát, nem csak a szomszédálmokkal való torzsalkodás foglalná le az erejét. Rossz nézni, ahogyan a Magyar Állam saját pénzén újít fel a szomszédos országokban, templomokat, iskolákat, színházakat és ez néhány évtizeden belül mind az adott ország vagyonát fogja képezni. Egyszerűen Magyarország kivérezteti magát a szomszédai meg röhögve nézik. Ha fájdalmas akkor is ki kell mondani, mi túszok vagyunk, akikkel sakkban lehet tartani és fékezni lehet Magyarországot. Nem lenne ésszerűbb egy 20 éves kifutású programban mindenkit áttelepíteni, és közösen egy prosperáló, erős, büszke Magyarországot építeni?